A Gödöllői-dombság erdeinek mélyén, ahol a fák lombjai között a szél is halkabban jár, élnek különös kis
lények, akiket ARBO-nak hívnak. Az ARBO-k nem manók, nem tündérek és nem is erdei állatok, hanem
jóságos, golyó alakú lények, akik látszólag egy öreg tölgy ágából születtek valamikor réges-régen, de érző
meleg szívvel, kedvel jellemmel járják útjukat.
Minden ARBO ismeri az erdő minden titkát, hallja a levelek rezdülését, ismeri a virágok illatát, a fák erejét
és a gyógynövények gyógyító hatalmát. Az ARBO-k nap mint nap járják az erdei utakat, ösvényeket,
benéznek a sűrű bokrok közé, és még az avar alatt is figyelnek, hogy nem szorul-e valaki segítségre. Néha
egészen különös helyeken bukkannak fel: ott hevernek az út szélén, begurulnak egy ösvényre, vagy egyszer
csak valaki lába elé kerülnek.
Az ARBO-k azonban nagyon cseles valakik, mert nem mutatják meg magukat akárkinek. Csak annak engedik
meg, hogy észrevegye, esetleg felvegye őket, akiről megérzik, hogy jószándékú ember, aki megérdemli a
kedvességet, a segítséget. Különösen azokhoz szeretnek közel kerülni, akik eltévedtek, akik keresik a helyes
utat, vagy akiknek valamiért éppen egy kis erőre és gyógyító segítségre van szükségük, talán éppen a jövőről
szeretnének beszélgetni.
De az ARBO-k nem csak segíteni szeretnek, hanem játszani is, és legjobban a csúszdázást kedvelik. Az igazi
varázserejük akkor ébred fel, amikor az, aki rájuk talál, elviszi őket a gödöllői ARBO-Parkba, és a kedvenc
csúszdájukon háromszor leengedi őket. Ilyenkor az ARBO-k különös hálával telitődnek, és attól kezdve lesik
annak minden kívánságát, aki ilyen kedvesen bánt velük. Ha pedig nagyon nagy szükség van rá, az ARBO-
k még az egészen különös kívánságokat is teljesítik, de csak akkor, ha azok jó szándékúak és másoknak is
örömet okoznak vagy segítséget hoznak.
Magam is gyakran járom a gödöllői dombokat, és közben mindig figyelem az utat, az avart és a bokrok tövét,
hátha egyszer újra meglátok egy ARBO-t. Mert tavaly nyáron már találkoztam eggyel, aki megengedte, hogy
felvegyem, magammal vigyem, és háromszor leengedjem a kedvenc csúszdáján. Iceregve-ficeregve, ujjongva
pörgött lefelé, bukfencezett, majd mindegyik csúszás végén hálásan simult a tenyerembe!
A harmadik menet után elárulta nekem, hogy sok unokatestvére él a gödöllői erdőkben, több mint 100. Az
unokatestvérek néha nem is egyenként, hanem egész csapatokban jelennek meg, hogy segítsenek az
embereknek megvalósítani a jó szándékú terveket, álmokat. Hittem is nem is, amit mondott, mosolyogva
engedtem útjára…
Hónapok teltek el azóta és egyre többször gondoltam arra, hogy talán egy ARBO és az unokatestvérei egy
napon még egy olyan ügyben is segíthetnek, amely sok ember számára fontos. Arra gondoltam, milyen jó lenne
egy konferencia, ahol a gyógyításról, a gyógyszerekről, az egészségről és mindarról beszélhetnénk, amivel mi,
emberek egymás életét jobbá és egészségesebbé tehetnénk. Párbeszédet folytathatnánk arról, hogy milyen
szabályokat hozunk, milyen korlátokat állítunk.
És lám, az ARBO-k megtették a maguk dolgát, hiszen ma itt vagyunk ezen a konferencián, ők pedig úgy
érzem valahol a közelben figyelnek, táskákba bújva lesik, hogy vajon mi megtesszük-e a magunkét. Tudunk-
e egymásért, együtt gondolkodni, párbeszédet folytatni az egészségünkért?
Kedves ARBO! Mi megteszünk mindent, Te pedig, ha lehet, az unokatestvéreiddel együtt segítsd, hogy ez a
konferencia sikeres legyen és sok jó gondolatból valódi tettek szülessenek!
A mesék különös szépsége az, hogy néha megtörténnek…
Dr. Gremsperger Gábor